A Habsburgok alkonya után nem volt könnyű az élet az új nemzetállamokban

Követés Átlátszó
( 0 követő )
X

Követés Átlátszó

E-mail :*
Szeretem
Szeretem
0
Tetszik
Tetszik
0
Vicces
Vicces
0
Felháborító
Felháborító
0
#?!
#?!
0
Nem értem
Nem értem
0
Betöltő ikon
Hirdetés
A Habsburgok alkonya után nem volt könnyű az élet az új nemzetállamokban

0:00

A lényegnek véltet az általánosban megkapjuk az Osztrák-Magyar Monarchiáról, még ha mondjuk valahol a határon túl is tanultunk: a Habsburg-birodalom a népek börtöne volt. Ám ezt a képet árnyalja egy tavaly megjelent helyes kis tanulmánykötet, melynek az ingyenesség mellett az is a különlegessége, hogy kilenc szerző együtt jegyzi (vagyis nem külön-külön írták a tanulmányokat), és tíz nyelven jelent meg. 

Az iskolában azt tanultuk, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában a sok különböző nemzetiség, bár össze volt zárva, az I. világháborúig legalább a boldog békeidőkben élt, és Magyarország is prosperált gazdaságilag. Aztán jött egy addig soha nem látott világégés, milliók halálával, éhezéssel, elszegényedéssel, ami után a Monarchia nemzetállamokra bomlott, egyenként jelentős számú kisebbségi népességgel. Több százezer magyar menekült el otthonából – csak a szegényebb magyar családoknak nincs rokona Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban stb. –, az új határok minden gazdasági, társadalmi, rokoni és egyéb kapcsolatot szétszakítottak.

Ezt a képet azonban jelentősen árnyalja egy tavaly megjelent tanulmánykötet, amit ráadásul ingyen és bérmentve „vehet kezébe” az olvasó. A kötet ugyanis szabadon letölthető itt, ami a megszaladt könyvárak idején direkt jó és igazi unikum. Még különösebb, hogy a kilenc szerző által együtt jegyzett kötet (vagyis nem külön-külön írták a tanulmányokat) tíz nyelven jelent meg egy nemzetközi projekt keretében, és további cikkeket, érdekességeket olvashatunk a témakörben itt, a honlapjukon.

Sorsfordító idők, hétköznapi emberek – Élet a Monarchia romjain
Szerzők: Egry Gábor – Haid-Lener, Elisabeth – Ignácz Károly – Inglis, Cody James – Izsák Anikó-Borbála – Jeličić, Ivan – Kosi, Jernej – Plyer, Ségolene – Wendt, Christopher
Napvilág Kiadó, 2023., 162 oldal

Persze korántsem arról van szó, hogy a kötet lekicsinyelné az impériumváltás drasztikus hatását, de a finomhangolás sosem árt az uralkodó történelmi, többnyire nacionalista narratívák ellenében avagy mellett. Például, hogy az új államok ugyan igyekeztek rátenni a kezüket a bankokra, a biztosítótársaságokra, avagy bármire, ami a Monarchiáé volt (az osztrák, illetve magyar állampolgároké, vagy valamilyen formában a magyar államé), de a harácsolás sem egyszerű, sem célszerű nem volt. A vállalkozók, befektetők kapcsolatai megmaradtak, a piac sem teljesen szakadt szét, és a helyi gazdasági elit egy része is maradt a helyén – azaz e változások nem hasonlíthatók ahhoz, amit a kommunisták vittek véghez 1945 után.

Ráadásul az I. világháború alatt megerősödött az elégedetlenkedő munkásmozgalom, még 1917-ben, azaz a háború alatt is mertek és tudtak sztrájkolni a dolgozó tömegek, beléptek a szociáldemokrata szakszervezetbe, megpróbálták érdekeiket érvényesíteni. Ugyan volt cenzúra, de a szakszervezeti tagsággal magasabb bérekhez, jobb munkakörülményekhez, biztonsághoz, vagy akár több élelmiszerhez juthattak a már éhező hátországban, és mertek tüntetni is. Ma ilyen, mondhatni nincs, ahogyan lakbérbizottságok sem. Ki hinné, hogy ilyen tekintetben visszasírhatnánk az I. világháborús viszonyokat?

A könyv számos kis sztorit hoz, ami többnyire elveszik a Nagy Háború utáni „nagy történet” ábrázolásakor. Ilyen kérdés a lojalitás is, például a 17 osztrák tartományban, amelyek – legalábbis 1918-ig, mindegyik a maga helyi parlamentjével és alkotmányával – kulcsfontosságú tényezők voltak a Monarchián belüli politikai mobilizációban és küzdelmekben. Az ott élők közül igen sokan, olvashatjuk példákkal szemléltetve, akár csehek, krajnaiak, isztriaiak, vagy galíciaiak voltak, továbbra is lojálisak maradtak Bécshez, mert így voltak képesek az életminőségükön javítani.

A lojalitás kérdése kapcsán Trianon után is minimum kettősségről beszélünk, tehát nem arról volt szó, hogy mindenki fellázadt a császár, a király ellen, és a helyzetet csak bonyolították a nacionalista pártok, a politikai tömegmozgalmak, a helyi szabadcsapatok, az önjelölt megváltók. Azaz sokkal több konfliktuszóna alakult ki az egyes tartományokon, vidékeken belül is, mintsem hihetnénk.

Még a nyári időszámítás is politikai kérdéssé vált.

Ezt amúgy először az I. világháború alatt vezették be, majd megszüntették. De előkerült a vidék és város, például Tirol és a „vörös Bécs” ellentéte  is – annyi talán a kötet hiányossága, hogy az antiszemitizmus kérdésével kevésbé foglalkozik.

A regionális önazonosság (a helyi hazához, a Heimathoz vagy patriához való tartozás érzése) 1918 után is megmaradt, olykor nosztalgiával is a Monarchia iránt (ennek persze gazdasági okai is voltak), és az I. világháború után is „az emberek inkább tekintették magukat tiroliaknak, stíriaiaknak, vagy karintiaiaknak; morváknak, sziléziaiaknak, vagy csehországi németeknek; erdélyieknek, bánátiaknak, vagy máramarosiaknak, mint osztrák németeknek, cseheknek, vagy románoknak.”

Számos, bár kérészéletű, voltaképp csak programszinten létező és kikiáltott helyi „állam” is létrejött (például a többnemzetiségű Bánáti Köztársaság), éppen a létrejövő nemzetállamok ellenében. Azonban a lokális szuverenitásra való törekvések végül sikertelennek mutatkoztak.

Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása utáni új államhatárok (forrás: Wikipedia)

A kötet erénye, hogy egyéni életutakon keresztül is ábrázolja a változások bonyolultságát. Ilyen eset Kalocsa eljövendő polgármesterének, bizonyos Antalffy Sándornak is az életútja, aki Krassó-Szörény megyében volt főszolgabíró 1918 előtt. Először megpróbált dűlőre jutni, egyezkedni az új román hatósággal, pozíciót szerezni az új államban. Aztán amikor ez nem ment, családjával átjött Kis-Magyarországra, és üldöztetéséről, zaklatásáról fabrikált történeteket, és karrierje szempontjából ez be is jött: Kalocsa vezetője lett, igaz, (tán) sikeres is volt a népjóléti szolgálat terén.

De íme, láthatjuk, az, hogy egy politikus hazudik életútjáról, és áldozatnak mutatja be magát, nem új találmány. Csak Antalffy akkor nem bukott le – igaz, túlzás lenne ráhúzni a vizes lepedőt, vagy csak őt kiemelni.

A zavaros időkben mindenki úgy boldogult, ahogy tudott.

Aztán pedig, ahogyan teltek-múltak az 1920-as évek, és a háborúnak, az elesettek millióinak, a szenvedésnek, a nélkülözésnek, a szó szerinti éhezésnek vagy a korábbi politikai elnyomásnak az emléke halványulni kezdett, s jött az 1929-es gazdasági világválság is, az emberek egy része, legyen magyar, román, osztrák, német, akármi, egyre inkább rokonszenvvel tekintett vissza a boldog békeidőknek mondott korszakra, így a Habsburg Monarchiára is. Az egyes államokban ugyan tovább gyűrűzött a nemzetállami eufória, de nőtt is az „újjal” szembeni kételkedés, s ezzel együtt a nosztalgia a birodalom után. Valamiképpen úgy, ahogyan 1990 után beindult a „Kádár alatt minden jobb volt” életérzés.

Hovatovább az oktatási rendszer sem egyik napról a másikra alakult át az új államokban, akármennyire is törekedtek az új hatóságok nyelvpolitikájuk megvalósítására, ti. a saját államnyelv – például a Murán túlon a szlovén – bevezetésére az oktatásban. Persze, a nyelvkomisszárok rengeteg magyar tanítót elbocsátottak, akik nem tettek hűségesküt, de a helyzet ennél kissé bonyolultabb volt, és a Monarchia romjain való régi/új életet végül jellemezzük egy idézettel:

„…a helyi, szlávul beszélő, állásukat megtartó prekmurjei tanárok »szívét és lelkét« sem sikerült teljesen átalakítani, még a továbbképzési kurzusok segítségével sem. Mikor 1941 áprilisában a magyar csapatok megszállták Prekmurjét, a helyi tanárok közül az idősebbek azonnal együttműködtek az új magyar oktatási hatóságok prekmurjei vezetésével.”

És ez az eset még elég szimpla is volt például az isztriai helyzethez képest. Vagyis az erőszakos állami beavatkozás a mindennapi életbe, az intézményrendszerekbe vagy éppen az oktatásba sosem hoz totális változást egy tollvonással – ámbár ma, az egyre autoriterebb nemzetállamok korában ez sovány vigasz.

A kötet bőséges korabeli illusztrációt is tartalmaz, így még kellemesebb lapozgatni – ha csak a képernyőn is. Viszont egy alaposabb lektorálás, olvasószerkesztés ráfért volna.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Nemzetiségek eloszlása az Osztrák–Magyar Monarchia területén. (forrás: Wikipedia/ William R. Shepherd: Historical Atlas, 1911)

Source

What’s your Reaction?
Szeretem
0%
Szeretem
Tetszik
0%
Tetszik
Vicces
0%
Vicces
Felháborító
0%
Felháborító
#?!
0%
#?!
Nem értem
0%
Nem értem
A hír nem ért véget és a szerző kéri, hogy a további részleteket egy külső linken tekintse meg majd térjen vissza ide. A hír folytatásához kattints a "Tovább olvasom" gombra:
Tovább olvasom
0

Nincs hozzászólás

No comments yet

Vélemény, hozzászólás?